Holnap mérlegelés, amitől félek is és várom is. Úgy érzem, egy dekát sem fogytam, de lehet csak fóbiám van az eddigi 3 kg-nál leállt fogyásaim miatt. Nem tudom mit hoz a holnap és a következő hetek, de rettenetesen aggódom. Aggódom a kudarc miatt, félek, hogy ez miatt feladom, megint depressziós, letört, rosszkedvű és csalódott leszek. 

Sokat nyafogok? Lehet. Néha viszont sajnálom magamat, együttérzek magammal, mint egy idegen, kívülálló. Más úgysem sajnál, mert nem igazán szoktam elmondani problémáimat, gondjaimat, hogy mi jár a fejemben, mi bánt, vagy mitől félek. 

Szerencsém is van. Most valami miatt, férjem támogat a diétámban, külön főz nekem, ha szükséges. Egyik nap, még ki is mérte az adagomat. Az elmúlt 33 évi, nyáron már 34 évi együttélés alatt ez az első, amikor úgy érzem, igazán mellettem van és segít. Lelkileg is támogat, azt mondja büszke rám és tudja, végig csinálom.

Hát, én nem vagyok ennyire bizakodó. Most ott tartok, hogy lehet nem mérem meg magam. Mint egy strucc ugye? Homokba dugom a fejem. Nem akarom tudni a kudarcomat.